A félszemű óriás

Már messze jártunk a lótuszevők földjétől, amikor egy újabb szigethez érkeztünk; az óriások és a klüklópszok hazájába. Embereimmel kíváncsian sétáltunk körbe-körbe , míg nem egy tágas barlangra bukkantunk, ami telis tele volt sajttal, túróval és juhokkal.

Jól belakmároztunk, de mivel én látni akartam az óriást, ott maradtunk, hogy megvárjuk. Nem sokkal később Polüphémosz, a klüklópsz is hazatért, behajtotta a nyáját, tüzet rakott, és amikor már a lángok elég fényt adtak, észrevett bennünket. Megkérdezte, hogy kik vagyunk és honnan jöttünk, ám a válaszon csak nevetett, felkapott a társaim közül kettőt és befalta. Nagyon megrémültünk ennek láttára. Másnap reggel ismét megette két emberemet, majd kihajtotta a nyáját, de a kijáratot eltorlaszolta, hogy el ne szökjünk.

Mi pedig összeültünk és én kieszeltem egy ravasz tervet; mikor a klüklópsz hazaért, megkínáltuk egy teli kancsó finom borral, amelyet maróntól kaptunk. Mivel nagyon ízlett neki, még néhány korsóval ivott az italból. Mikor megkérdezte, hogy mi a nevem, azt feleltem: Senkise, majd mély álomba szenderült. Több se kellett nekünk, elővettük a trágyába rejtett hegyes dorongot, amit az óriás távolléte alatt készítettünk és megvakítottuk vele a szörnyeteget. Az csak ordított fájdalmában, de nem tudott bennünket elkapni. Másnap reggel, mikor az óriás kihajtotta a nyáját, néhány juhra alulról felkapaszkodva mi is megmenekültünk. Büszkeségből visszakiáltottam az igazi nevemet is, mire Polüphémosz egy követ repített felénk, de mi már messze jártunk.